Keresés

A mai napon névnapját ünnepli

Utorok, 12. december 2017

Dnes má meniny Otília
Zajtra má meniny Lucia

Közvéleménykutatás

Mennyire nyerte el az Ön tetszését a honlapunk?
 

Statisztikák

Látogatók: 3829358

Prihlásenie






Elfelejtett jelszó?
gonyubannersk.jpg

Aktualitások arrow Szülőfalum
Szülőfalum Nyomtatás
dominhu.jpg
matysakjpghu.jpg

 ./files/images/2008-rok/2008-morarodnadedina/karkoferenc.jpg Szülőföldem – szülőfalum 

Karkó Ferencnek hívnak, 1944. november 27-én születtem Karván. Munkás családból származom, édesapám Ferenc már nem él, édesanyám Anna Párkányban tartózkodik, ahol testvéreim, Judit és László is laknak.
1950-től 1958-ig Karvára jártam alapiskolába, majd 1958 -1962 között elvégeztem a Közgazdasági szakközépiskolát Érsekujvárban.
Az iskola befejezése után beléptem a Komárom-i Agrostroj vállalathoz dolgozni.
1963 - 1965 között töltöttem katonai szolgálatomat Brünnben. 1967-ben megnősültem Martinban, ahol azóta is lakom. Háromszor évente járunk haza.  Édesanyám Párkányban lakik, de minden alkalommal elmegyünk Karvára is megnézni a házunkat, kimegyünk a temetőbe, ahol édesapám van eltemetve, kimegyünk  a Szőlőhegyre, ahol testvéreimnek van hétvégi háza, halászlevet főzünk az általuk kifogott halból. 
1988-ban elvégeztem Pozsonyban a futballedző iskolát, azóta hivatásos edzőként dolgozom.
Feleségemet Helenának hívják, van egy fiunk Richard, aki Zsolnára nősült és van egy unokánk Samko.

Labdarúgó karrierem

Focizni már gyerekkoromban kezdtem szülőfalumban. Fociztunk a pályán, az utcán, a Szent Jánosnál, a Duna mellett. Teniszlabdával vagy gumilabdával játszottunk. Jó csapat voltunk, jól kijöttünk egymással, naponta összejöttünk és örültünk a játéknak. Esténként bújócskáztunk. Édesapámmal és testvéremmel jártunk halászni, szenvedélyes halászok voltunk. 14 évesen kezdtem csapatban játszani Karván. Középiskolába jártam, de nem hagytam ki egy mérkőzést sem, örültem a meccseknek, többnyire győztünk, mert jó csapatunk volt. Egy csapatban játszottunk bátyámmal Lacival, Bugany Viloval, Zsapka Ferivel, Szűcs Imivel, Gulyás Lacival és másokkal, akikkel még a mai napig találkozom.
Emlékszem, hogy akkoriban Karván nagyon jó felnőtt csapat volt, ahol játszott Kukola Feri, Kerekes Vili, Nágel Józsi és más kitűnő játékosok.
Karván Križan úr nagy buzgósággal szervezte a felnőtt és ifjúsági csapatot. Szívesen emlékszem erre az időszakra, mert olyanok voltunk, mint egy nagy család.
1962-ben a karvai csapatból átléptem a Spartak Komárno csapatába, ahol az első edzőm Vrečica Jožo úr volt. Dunamocsról velem játszott egy csapatban  Szenczi Zoli. Itt kezdődött az én labdarúgó karrierem.
1963-ban Brünnbe kerültem, ahol 1 évig játszottam Dukla Brünn csapatában. Egy év után felfedezte tehetségemet Kolský Karel úr, a ZJŠ Brno edzője, akinek az egész labdarúgó karrieremet köszönhetem. Átigazoltam a Spartak ZJŠ Brno csapatába, amely az I. ligát játszotta.   Játszottam Bubník Vlastával, Lichtnégl-vel, Schmuckerral, akiket addig csak az újságból ismertem. Ők Csehszlovákia válogatottai voltak, de nagyon barátságosak voltak velem szemben és sokat segítettek. Ezentúl én is így viselkedtem a karrierem során a játékostársaimmal és az emberekkel is.
1966-ban eljöttem Brünnből és Martinban kezdtem játszani a divízióban és a II. Állami ligában.
1968-ban átigazoltam Třinecbe, ahol a II. Ligában játszottunk. Egy év után átléptünk az I.ligába.
A II. Liga legjobb góllövője lettem 16 góllal.
1971-ben bekerültem Csehszlovákia válogatott csapatába. Jelöltek a Románia elleni mérkőzésre, ahol tartalékjátékos voltam (a mérkőzés Pozsonyban volt). Helszinkiben a Finnek elleni mérkőzésen lehetőségem nyílt játszani az utolsó 14 percben és 2 gólt rúgtam.
Játszottam az A csapatban Rio de Janeiro-ban is Európa legjobb játékosaival Viktorral, Adameccal, Szikorával, Kunnal, Jokival és más kitűnő játékossal.
1972-ben súlyos balesetet szendvedtem, megsérült a hátgerincem és fél évig küzdöttem a sérülésemmel. Felépülésem után tovább játszottam a ligában, az ország legjobb klubjaiból  voltak felkéréseim, mint. pld. Slovan, Trnava, Spartak, Slávia, de úgy döntöttem, hogy visszatérek Martinba. Mindez 1973-ban történt.
Martinban 1980-ig játszottam, amikor 36 évesen befejeztem futballista karrieremet mint játékos. A játékosi pályafutásom  alatt világhírű edzők oktattak: Kolský, Jankech, Kačányi, Novák, Jačiansky, Moravec. Ők edzették Csehszlovákia és Szlovákia válogatott csapatát.
Játékosi pályafutásom után edzőként dolgoztam tovább Martinban. Jačiansky és Moravec asszisztenseként dolgoztam mint edző, akik kitűnő edzők és emberek voltak
Később belekezdtem saját edzői tevékenységembe. Martinban kezdtem 1989-ben, ahol Bardejov csapatát edzettem. Vyskoč nevű asszisztensem segítségével ismeretlen fiatalokból olyan csapatot szerveztünk, akik eljutottak az I. ligáig. Edzettem még Ružomberok és Třinec csapatát, ahol nagyon jó körülmények voltak az edzésre. Martin, Turčianske Teplice  - nagyon tehetséges csapatok voltak, Michalovce, Žiar nad Hronom - itt néhány fiatal játékosból I.ligás játékost neveltünk, Michalík nevű játékos az angol ligába is bekerült.
Szándékosan nem említettem Párkányt, ahol a legrosszabb körülmények között tudtam edzői munkámat végezni.
Szívesen járok családommal Karvára a barátaim közé, ahol még mint aktív játékos lejátszottam nékány mérkőzést búcsúkor és az öregfiúk csapatában is többször játszottam. A mérkőzések után leültünk a barátokkal és emlékeztünk gyönyörű gyermekkorunkra jó bor mellett.
1997-ben súlyos autóbalesetet szenvedtem Kremnicán, amelyben vétlen voltam. Több mint 1 évig betegeskedtem, majd visszatértem az edzői munkámhoz.
Pályafutásom során sok szép élményben volt részem, sok jó emberrel lalálkoztam, sok barátot szereztem külföldön is, tehát elégedett vagyok a szerepléseimmel.
Mindenért köszönetemet fejezem ki szüleimnek, feleségemnek, testvéreimnek, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk.

Karkó Ferenc


 ./files/images/szulofalum/bartalkarolytamas.jpg

Szülőföldem – szülőfalum


Sokat töprengtem, hogyan is fejezzem ki szeretetemet szülőföldem - szülőfalum iránt. Azt olom, ez akkor valósul meg, ha őszinte leszek, ha papírra vetem emlékeim egy részét. Megvénültem, de jól esik végigsétálni, üldögélni, emlékezni a vén Duna partján. Gondolatban elindulok. Nézem a hatalmas, kedves folyót, a vén Dunát. Elcsodálkozok. Milyen tiszta volt a vize, amikor gyerekkoromban nyáron lubickoltunk a hullámokban, ha jött a Pasasér (a személyszállító gőzhajó). Akkor még a tutajosok is a Dunán úsztatták a tutajt, a hegyekben kitermelt fát, amit aztán az Alföldön eladtak.
     Lemegyek a Gurgyába, nézem a halászokat, amint a csónakból vetik ki a hálót. A valóságban már nincsenek ott. Elvitte őket a Duna vize vagy az idő múlása?
Elmentek haza. De hol a mi hazánk? Pál apostol erről így nyilatkozik: A mi hazánk a mennyben van (Fil.3,20).
       Aztán tovább ballagok. Szemlélem az egykori Láng, a Kuzmik, majd tovább a Szarvasy kastélyt. Micsoda úri rend és szépség uralkodott ott. Rejtélyes világ volt az. Ilyen egyszerű gyerek mint akkor én voltam, oda be nem sétálhatott csak úgy. De egyszer, amikor édesapámat behívták az egykori Kuzmik kastélyba valamit javítani, magával vitt engem is. Ámulatba ejtett az a csodálatos berendezés, a bútorok, a csillogó kristályok, a lámpák. Ott még a levegőt is rendkívülinek éreztem. A kastélyok urairól beszélték, hogy a Szarvasy egy főiskolai tanár volt. A Kuzmikról azt mondták az öregek, hogy híres orvos volt. Nyáron szeretett Karván tartózkodni és dolgozni a kertben, ha volt szabad ideje. Amint ugyanis megtudták,, hogy Karván tartózkodik, nemcsak a karvaiak, de a környékbeliek is kocsikkal hozták  a betegeket, akiket ő ingyen gyógyított - mondták róla az öreg nagymamák.
Édesapám évekig dolgozott mint gépész-kovács a Szarvasy pusztán. Akkor ott laktunk. Éltem a tanyai életet. Onnan jártam be naponta gyalog az iskolába Először kisiskolába, ahol tanítónénik tanítottak, majd a nagyiskolába, ahol Vilmos Béla tanító úr tanított. A tanítókat mindenki tisztelte. Vilmos Béla tanító úr szigorú tanító volt, de ügyelt  a fegyelemre a faluban. Este iskolás gyerek nem csavaroghatott a faluban. Ő volt a kántor is. A templomban a kóruson csak a férfiak és a legények voltak.
       A templom sokszor kicsinek bizonyult. A padok előtt az iskolások voltak, A szentélyben az oltár két odalán is álltunk. Természetesen, mindig volt ministráns, pedig a hosszú feleleteket is latinul kellett tudni. Erről a Vilmos tanító úr példásan gondoskodott.
Sajnos, a háború után fölbomlott a rend. Borzalmas volt a deportálás Csehországba. A falut körülvették a fölfegyverzett katonák. A községházán kijelölték, kit visznek el. A teherautó beállt a kijelölt ház udvarába. Egy katona puskával fölügyelt, mit pakol a szerencsétlen család. Utána elvitték őket az állomásra és be a vagonokba. Fagyos télben történt mindez.
De a másik akció is borzalmas volt. Osztották a „fehér cédulákat". Ez azt jelentette, ha egy család kapott fehér cédulát, kilakoltatták Magyarországra. A jó Isten irgalmazzon azoknak, akik azt is kitalálták és megszervezték.
       Még szerencse, hogy megmaradt a templom. Felbecsülhetetlen műemlék. A szentély falai suttogják a XIV. század üzenetét, a templom hajójának barokk korból származó falai visszhangozzák a századok áhitatát. Ha a mai időkben Karván tartózkodok a szülői házban, elmegyek a templomba. Megrendít a látvány. Az egykor oly kedves templom szinte kong az ürességtől. Csak néhány lelkes hívő. Az egykori derék falu ősrégi templomában maradt egy maroknyi kisded nyáj. Bizonyosan bátorítja őket a Mester bíztatása: Ne félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát (Lk 12,32).
Gondolatban tovább járom a falu utcáit. A Hosszúsort, a Tulipán majd az Új utcát. Ismerőssel már alig találkozok. Számomra idegenek vagy ismeretlenek, akikkel találkozok. Új házak, új arcok. Egy-két öreg ház szerényen visszaköszön. Csendesen meghúzódik a szép csinos új házak között.
       De nem a házak, az ember a legfontosabb. Rónay László ezt mondja za emberről: Mostanában kevéssel találkozunk. Egy régi görög közmondás szerint milyne szép dolog embernek lenni, ha az ember igazán embe. Hol vanak? Nem nagyon találunk. Az ember másokért él, szolidáris, szeretet van benne. De jó lenne, ha szeretett szülőfalumban, Karván, mind ilyen emberek élnének. Nem lenne félig üres  a templom a vasárnapi szentmisén.
       Végül kiballagok a temetőbe. Olvasom az ismerős neveket. Akiket ismertem mint öregeket, iskolatársakat, szüleiket. Már eltemették őket. Remélem, odaát a jó Istennél találkozok velük az örökkévalóságban, a végtelen békesség és szeretet hazájában.

                                          

 ┼  Bartal Károly Tamás O.Praem.
 Jászóvári apát

 

 

© 2017 Kravany nad Dunajom
vyrobil: CassoviaBooks & CBS spol, s.r.o.